Apátfalva a Maros jobb partján, Makótól keletre, tíz kilóméternyi távolságra fekszik. A makói kistérség része, amely az ország délkeleti kapuja.

Apátfalva -neve szerint- valamely monostor apátjának birtokát képezte. A köznép a mai napig Pátfalvának hívja, első előfordulása a Pothfalua névalak. Keletkezését a csanádi révnek köszönhette, hiszen a település a Maros partján, a csanádi várhoz vezető utak találkozásánál született meg. Az első okleveles adat a XIV. századból maradt fenn, a község neve 1334-ben a pápai tizedlajstromban fordul elő, ekkor már közepes nagyságú Csanád megyei településnek számított. A Maros völgye a középkorban sűrűn lakott, az Alföldnél jobban beépült civilizált terület volt. A gazdagon benépesült táj arculatát a török pusztítások sorozata semmisítette meg. A török hódítás után lassan népesült be a térség, az elpusztított falvak többsége azonban sohasem épült újjá.

A település neve a Dózsa-féle parasztháború kapcsán került be az ország történelmébe. Az Apátfalva melleti síkon országos jelentőségű összecsapásra került sor, a Dózsasereg egik előretolt egysége 1514.  május 27-én itt szenvedett vereséget a főúri csapatoktól. Egy nappal ezután a paraszti seregek győzelmet arattak Nagylak mellett. Megtorlásul Dózsa az egyik vezért, Csáky Miklós csanádi püspököt az apátfalvi révnél karóba húzták. 1750-ben vette kezdetét a falu újratelepítése, templomát 1754-ben kezdték el építeni. Az 1831. évi kolerajárvány idején a helytartótanács utasítására Csanád megye határait le kellett zárni. A kolera megszünésekor Szent Anna tiszteletére örök ünnepet fogadtak, amit minden évben megtartanak. Az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot baj nélkül vészelte át a település. A millennium évében adták át a falu határában a Maroson átívelő közuti hidat, amit már 1895-ben felavattak. Az első világháború alatt a község fejlődése lelassult, 173-an haltak hősi halált a frontokon. Emlékükre 1925-ben állították fel a Koszorúzó honvéd szobrát. 1919. május 5-én francia csapatok szállták meg a községet. A megbízható gazdákból népőrséget szerveztek, az őrszolgálatot közösen teljesítették. Az ő hatalmukat május 11-én román megszállás követte. Szomorú uralmuk 1920. április 30-áig tartott. 1919 június 23-án az elrabolt eszközöket vasúti kocsiba rakták és elszállásolták. A lovak, tehenek,  sertések kiválogatását Joneszku százados végezte. A Magyarcsanádon székelő századost méltányosabb elbánásra akarták bírni, ezért egy nagyobb tömeg indult a szomszéd faluba. A román őrszem rájuk lőtt, és egy apátfalvi személyt megöltek. Ekkor a férfiak csoportja -vasvillával, ásóval, kapával és néhány lőfegyverrel- megrohamozta a román katonákat. A hátrahagyott fegyverekkel a helybeliek a Szárazér partján védelemre rendezkedtek be. Délután hat órára a lőszerük elfogyott, ezért visszavonultak. Ezután a románok valóságos vérfürdőt rendeztek. A románokkal szembeni bátor magatartás elismeréseként a falu vitézi címét megnevezésében ismerte el a közvélemény. A községet Vitéz Apátfalvának nevezték. A második világháború alatt 1944. szeptember 25-én vonultak be a szovjet csapatok a községbe. A harcok elmúltával megkezdődött a falu újjáépítése. A rend fenntartására önkéntes rendőrség kezdte meg működését. Az 1950-es években megtörtént Apátfalva és Magyarcsanád egységesítése Csanád néven, ám rövid időn belül kiderült, hogy ez elhibázott lépés volt, ezért 1954-ben a két települést ismét szétválasztották. Az 1956-os események meghatározó alakja Keresztúri András tanító volt. Társaival bizottságot hoztak létre, kérték a parasztokat a vetés és egyéb munkák folytatására, eltávolították a vörös csillagot a közintézményekről, a lakosság nyugalmát nemzetőrséggel biztosították. A település népessége gyorsan fejlődött. A kapitalizmus azonban alapjaiban támadta meg a paraszti kultúrát. Leegyszerűsítette az életet és mindenkit belekényszerített a legélesebb társadalmi harcba.

Apátfalva sajátos néprajzi szigetet alkot, lakói mai napig tájszólással beszélnek. Hagyomány és szokáskincsük jelentősen eltér az alföldi emberétől, etnikailag meghatározott eleme a palócság, de keveredtek közéjük jászok is. Építészetében, bútorművességében és kerámiáiban a makói és a hódmezővásárhelyi mesterek hatása mutatható ki. A néphagyomány őrzése mellett a falu lakóit a mélységes vallásosság jellemezte. Az apátfalviak öntudatossak, virtuskodásra hajlamosak, és szalmalángszerűen lobbanékonyak.

Féja Géza falukutató így ír az apátfalvi népről:" A székelyekre emlékeztetnek, van bennük valami egészséges törzsi vadság, fejlett esztétikai hajlandóság, bévülről folyton mosolyra csiklandozó életkedv s misztikus hajlam is".