Rácz Sándor: BÖKÉNY TÖRTÉNETE
A Bökény nevű kistelepülés, Csongrád megye s talán az ország egyik legkisebb települése, a Maros gátja mellett, Nagylak és Magyarcsanád között fekszik, mindkét falutól 4-4 kilométerre. Egykori alapítójának nevét őrzi.
Létezéséről a reánk maradt, az 1333. évben kelteződött oklevelek tesznek említést. Nevét tehát 650 évvel ezelőtt írták le először. Most csendesen ünnepelt ez a kicsi falu: a szeptember második vasárnapján tartott búcsún emlékezett az évfordulóra, melyet egykori templomának – és iskolájának – helyén tartottak.
Az íratlan történelem kutatói arról beszélnek, hogy ezt a kétharmad évezredet megelőzően is éltek itt emberek, a Maros jelenlegi árterén.
Dr. Banner János: „Jelentés a Magyarcsanád-bökényi próbaásatásokról” címen 1926-ban többek között így ír: „…különös figyelmet érdemel a tömör bronzból készült öntött szíjbújtató. Ez oroszlánnal van díszítve. Analógiát hazai irodalomban nem ismerünk, de van egy szarmata csoportba tartozó szíjvégünk, mely oroszlánnal való küzdelmet ábrázol; ennek a szíjbújtatónak a korát az V. századra teszik a tudósok, s a nagyszármát-schyta hazára való emlékezést látják benne…”
Sírlelet itt:… Nagy Constantin bronzérme (IV. század), Leo vagy Zenéne byzanci császár arany solidusának barbár utánzata bronzból (IV. század második fele). Az érem egy csontváz bal kezében volt. …” A gyöngyök közül figyelmet érdemelnek az I-III. századot jellemző kalcedon gyöngy, a szarmata csoportot jellemző hatszögű gyöngy és a különböző formájú és méretű borostyán gyöngyök, melynek előfordulása az V. századon túl --- erősen megritkult.
…temetőnk és telepünk korát a III-IV. század közötti időre tehetjük, és valószínűnek tartjuk, hogy erős germán hatásnak kitett szarmata nép emlékét őrizte meg…”
… „ Hátra van még, hogy a (bekai) halom temetéseiről is szóljunk. Ez a kérdés ugyan inkább néprajzi, mint régészeti szempontból érdekes. A temetések kora minden bizonnyal a XIX. század első felére vezet, amikor a bekai dohánykertészek a középkori Bökény helyén új telepet létesítettek. Ide temetkeztek nemcsak a telep lakói, hanem a környék pásztorai is… Ládaszerű koporsóba temették a felnőtteket, a gyermekeket koporsó nélkül. A sírokban talált mellékletek közül a halotti koszorú világít be a fiatalok temetési szokásaiba; az öreg férfi sírokban talált hajtű a csínbókban viselt hajról tanúskodik. Különös szokás volt az egyik kéznek vállhoz emelése, amely nem lehetett szórványos és véletlen dolog, mert a felbontott sírok számához mérten, gyakran előfordul…”
A Makótól 18-km-re levő Bökény az idők folyamán az alábbi neveket viselte: az oklevelekben 1333-ban jelenik meg először Buken néven, majd: Bukenfalua /1335/, Bekenfalva /1466/, Bewkewfalwa (Bökényfalva) /1480/, Bekenffalwa /1543/ , Bewkenfalwa /1560/, Beokeonfalva /1561/, Beökefalua /1627/, Beke – másképpen : Bekenfalva /1647/ , Bököny /1651/, Böken /1652/, Bököny /1702/, Büköny /1702/ .
E nemesi falu legrégebbi ismert birtokosa, Bökényfalvi Benedek, akit 1466. augusztus 10-én Mátyás király több Csanád vármegyei nemessel együtt, mint udvari embert küldött ki egy Borsod vármegyei birtok adományozásakor. A szomszédos Jenőfalvával együtt (ma Romániában: Kisjenő) 1484-ben - Czeczei Kis Máté, Liptó vármegy főispánja szerezte meg magának. Az 1550- 1552. évi török hadjáratok e falut is elpusztították. Az adószedők jelentéseiben sokáig pusztaként szerepel. Bessenyei Lénárt 1561-ben újra kezdte telepíteni. Gyula várának bukása után ismét elpusztult.
Csak Bethlen Gábor idején kezd újra benépesülni. Az 1640-es években a Szentandrási család birtokát képezi Beka, illetve Bekenfalva néven. Az 1686. évi tatárdúlás Bökényt is romba döntötte. Később Kolonics bíboros fennhatósága alá tartozik. Majd a szerb határőrvidék visszakebelezése után az aradi uradalomhoz, a Beka néven Új-Csanádhoz kapcsolták 1757-ben.
1890-ben még 154 lakost számláltak itt. A Maros árterén levő, XIV. század elején épült templomát a magas vízállás döntötte romba. Hol a nagyváradi, hol a csanádi püspökséghez tartozott, melynek adót fizetett: két kémény után, három kapu után egy pár piros csizmát. A lakosság saját erejéből, 1866-ban épített templomának helyét is benőtte már a fű és a bozót.
Borovszky Samu így ír 1897-ben Csanád vármegye története 715-ig című művében: „Bökény… egyszerű kis falu, 154 lakossal. Beka néven terül el az egykori Bökényfalva helyén.”
Fényes Elek: Magyarországnak, s a hozzá kapcsolt Tartományoknak mostani állapota - Statisztikai és geográfiai tekintetben… című, 1839-ben megjelent könyvében még 179 lakosról tesz említést. Ez a legnagyobb – ismert – lélekszám a faluban.
Ifj. Palugyay Imre Magyarország történeti, földtani, s állami legújabb leírása hivatalos úton nyert adatokból Békés – Csanád – Csongrád – Hont vármegyék leírása című, 1855-ben megjelent művében - az alantiakban tájékoztat Bökényről:…” Beka, hajdan Bekenfalva kertészközség, ezelőtt Apátfalvához, jelenleg közigazgatásilag nézve Csanádhoz tartozik. A község történetére vonatkozó egyéb adatok nincsenek – minthogy 1801-ik évben létesített. Határának összterülete 431 hold. Ebből szántó alá használtatik 168, dohány alá pedig 84, közlegelő és belső telek 21. N épessége: 1827-i összeíráskor 173 lélek, az 1850-i összeíráskor 149.”
Ifj. Palugyai Imre tévedhet, amikor Bekát közigazgatásilag Apátfalva részeként említi, mert az közigazgatásilag soha nem tartozott a községhez, hanem – valaha – Csanádpalotához!
Azért tévedhetett, mivel Beka római katolikus filiális egyházként tényleg Apátfalvához tartozott egészen addig, amíg az 1940-es évek elején fel nem épült Magyarcsanádnak nevezett községben az új, római katolikus templom, melyhez most is tartozik. Azért hangsúlyozom a templom „római katolikus” voltát, mert ez az építmény nézi a környék legöregebb, 1808-ban épült templomának oldalát, melyet Fényes Elek „óhitű” templomként említ (ma román templom).
A történelmi hűség kedvéért korrigálnom kell magam: Bökény a felszabadulás után, amikor Magyarcsanád is Apátfalva társközsége volt, a Csanád nevet viselte. A mai apátfalvi bölcsöde helyén volt a tanácsház. A köznapi szóhasználatban Apátfalvát „Felső-Csanádnak”, Magyarcsanádot pedig „Alsó-Csanádnak” nevezte a lakosság. Bökény az maradt akkor is Bökény – hivatalosan!
Oltvai Ferenc, a Csongrád megyei Levéltár nyugalmazott igazgatója mondta Bökényről a következőket:
- Bökényben a jobbágyfelszabadításkor a lakosság nem szabadult fel. Továbbra is zsellérek maradtak. Ottani népesség összeírással már 1804-ben találkozunk, de az nem személyenként, hanem házankénti összeírás volt. Bökény kincstári birtokon települt falu, mely soha nem volt önálló település. Volt bírája is.
Oltvai Ferenc elmondotta még, hogy valaha e település Csanádpalotához, majd Magyarcsanádhoz tartozott. Jelenleg is oda tartozik. Dohánykertész-település volt, amely nem fejlődött. A kamara nem adott segítséget ahhoz, hogy önálló legyen, s nagyobbá fejlődhessen. A vele egy időben települt községek, helységek ma már nagy faluk. Az 1850-1860-as évektől kezdve lehetett itt saját földet vásárolni, ettől az időtől jöttek létre a parasztgazdaságok.
A történelmi hűség megköveteli, hogy idézzek a csanádi egyházmegye 1980-ban megjelent jubileumi évkönyvéből:
„Filia Beka vagy Bökény. Az Árpádok korában Bököny néven szerepel, mint a csanádi püspök és káptalan birtokán levő plébánia. A törökök alatt majdnem elpusztult. A XIX. században Békés megyéből jönnek ide lakosok a kincstári pusztára, és az apátfalvi plébániához tartoznak, ekkor több lakosa volt a helységnek, mint most, és 1866-ban külön imaházat is emelnek. Ma magánházban miséznek. Lakosok száma: 62 . Házak száma: 40.
A valóságban 36 ház állt itt, benne a templommal és iskolával egybeépített tanítói szolgálati lakás is. A lakosság száma egyre fogy: 1973-ban 70 embert és 31 lakóházat számláltak össze, 1980-ban 40-en éltek ebben a gyöngyszemfaluban, s jelenleg már csak 32-en.
Móra Ferenc 1920 körül ásatott Bökényben. S. Nagy István, 1914-ben született kedves adatközlőm akkor, mint gyermek sok emberi koponyát látott az ásatáson. Mint gyermekek szaladgáltak ott az ásatás körül, de mindig elzavarták őket onnan. A nagydomb nyugati oldalán folyt az ásatás. Nagyapjáéktól az öreg Trényi Gyuri bácsiéktól (aki valaha Bökény bírója is volt) hordta Móra Ferenc a tejet. Ugyanis ők laktak a falu legnyugatibb végén levő házban. Utánuk már csak a pásztorház és a bikaistálló épülete következett.
Régen nem a mostani helyén, hanem sokkal közelebb volt a töltés a Maroshoz. A falu is a Maroshoz közelebb, a folyás iránt lejjebb feküdt. Amikor a töltést építették, akkor a falu belül maradt volna a töltésen, s azért telepítették biztonságosabb helyre.
Bálint Alajos „ Makó város települési és emberföldrajzi vázlata” című művében (1926) így ír: „… Az első folyamszabályozás 1752-ben történt, amikor új medret ástak a Marosnak, de sikertelenül. A medret nem ásták eléggé mélyre, a folyó a magával hozott hordalékkal feltöltötte, s ismét visszatért a régi, kanyargós medrébe… 1841-ben kezdtek csak hozzá a nagy átmetszésekhez…Az átvágások után, melyet már 1850 körül befejeztek, a partvédelmi munkálatokhoz fogtak… 1854-ben elrendelték a nagylaki, a csanád-apátfalvi kanyarulatok átmetszését…”
Hogy e folyamszabályozások közül melyik hozta létre a mai Bökényt, s melyik kényszerítette új helyre települni a bekai lakosságot, nem találtam rá adatot, sem magyarázatot.
S. Nagy Pista bácsi mesélte, hogy Bökényből Apátfalvára jártak bálba, s a környező községekből nősültek a legények. Csak egy olyan házasságról tud, mely falusi legény és leány között köttetett. Legmesszebbről hozta asszonyát nagyapja, Trényi Gyuri bácsi, Silingyiából. Ebből a házasságból tíz életerős gyermek született, köztük az édesanyja, Trényi Kati néni, aki a 90. életévét tapossa.
- Egyébként is egészséges családok és emberek éltek s élnek itt – veszi át a szót Farkas Gyuri bácsi és felesége Kardos Juliska néni. Mindketten ősi bekaiak.
- Aki itt élte le az életét, az itt a bekai piciny temetőben kíván nyugodni. Ide temették Kovacsik Ilonát a falu legkésőbbi tanítónőjét, s legutoljára – tavaly – Ördög Istvánnét, aki 87 éves korában hunyt el, itt Bekában. Még messzi harctéren elhunyt halottat is hazahozattak az első világháború után, s itt temették el érckoporsóban, díszes kriptába. Akik már elköltöztek innen, s máshol halnak meg, nem hozzák vissza – hozzátartozóik mellé – eltemetni őket az ősi, bekai földbe, őseik mellé.
- Az itteni lakosoknak 4-20 hold, de Búvár Imrének 54 hold földje volt. A legtöbb gazdának 8-12 hold föld volt a birtokában. Régen a kincstárból vették a földet törlesztésre. A földek ügyeit Mezőkovácsházára jártak intézni. Ott volt a kincstári ispán.
Mócsa Miska bácsi szerint volt, akinek a törlesztése az első világháború után, 1922-ben járt le.
Gazdag, jómódú település volt egykor Beka . Ez a mondóka járta róla:
„Bökény, Bökény,
Hírös város.
Itt mindönki
Milliárdos”
A termelőszövetkezetek ujjászervezése időszakában, 1960-ban jött létre a mai magyarcsanádi Úttörő termelőszövetkezet elődje. Ebbe tömörült a bekai parasztság.
Bökény a 43-as főközlekedési úttól mintegy egy km-re van. A lakosság egyik legnagyobb fájdalma az, hogy ezen az úton lovas kocsival, kerékpárral és lassú járművel nem közlekedhet. Így eléggé el vannak vágva a nagyvilágtól. A Maros néhány száz méterre van innen; át lehet látni a szomszédos Romániába. A védtöltés koronája mintegy 5-20 méterre van a házak falától. Régebben az ablakok alatt volt a védtöltés, de ezt az 1970-es árvíz előtti időben kissé a Maros felé tolták, s így ezen belülre került a házak előtt elvezető földút, ami itt az egysoros házsor előtt utcaszámba megy.
A bekai gyermekek kimennek a 43-as főközlekedési útvonalon létesített autóbuszmegállóhoz, s ketten-hárman autóbusszal járnak be Magyarcsanádra az általános iskolába.
Az emberek nyugodtan, jól élnek, csupán a távolságok okoznak gondot. Van itt most is sok legelő, kaszáló, melyet kaszálnak, legeltetnek… A bekai régi közbirtokossági gyöpön valaha mintegy ötven ló és csikó, 50-60 különböző korú szarvasmarha , s külön helyen mintegy 150 sertés legelt , most viszont ennek csak a töredéke!
Villanyt 1969-ben kapott a falu. Ivóvize jó és egészséges. A levegő tiszta. A Maros folyó hűtő és légfrissítő szerepe csodálatos. Ameddig a szem ellát, - a zöld megnyugtató, reményt adó és fakasztó…
A köznapi szóhasználatban Beka, az Beka, nem pedig Bökény. Ha e földrajzi nevet tízszer kimondjuk, akkor ezek közül legalább nyolcszor: Beka!
Polner Zoltán költő-újságíró barátom úgy tartja:
„Bökény az én Párizsom!” Én pedig úgy: „Beka az én Párizsom!”
Élj hosszú életet Beka! Kerüld el Gyűrűfű sorsát! S ünnepeld a 650. évfordulót!
A cikk 1983-ban megjelent a Csongrád-megyei Honismereti Hiradóban.
|